Iratkozzon fel a hírlevelünkre!
Fel Le
„Csak a Jobbik tematizálta a fontos témákat” – Pogátsa Zoltán közgazdász a baloldal kudarcáról
2014-04-16 09:30:31

A választások legnagyobb tanulsága az, hogy azért maradt erős a Fidesz, mert az ún. balliberális oldal kritikája nagyon gyenge, és azért erősödött meg a Jobbik, mert az LMP cérnavékony hangját leszámítva ez az egyetlen párt, amely a választók egy része számára értelmezhető és azonosulásképes rendszerkritikát képez. A Magyarországon baloldalinak nevezett értelmiség többsége valójában liberális – mondja Pogátsa Zoltán közgazdász, akit a baloldali ellenzék választási kudarcáról faggattunk.

Pogátsa Zoltán

Egy tavalyi tanulmányában van egy súlyos állítás a „többségükben korrupcióba fulladt és kiüresedett kelet-európai demokráciákról”, melyek tragikus állapota összefüggne a középosztály lepusztulásával, mert így csak a lakosság töredéke rendelkezne a közviták lefolytatásához szükséges tudással és függetlenséggel. Mit gondol, a választások apropóján mennyire sikerült a szükséges közvitákat lefolytatnunk?

Hát, szerintem semennyire, nem jutottunk közelebb a dologhoz. A legnagyobb ellenzéki erő felől a támadások leginkább a demokrácia kérdései körül csoportosultak, a zöldek jobbára környezeti ügyekkel, főleg Pakssal foglalkoztak. Talán a Jobbiknál, a „megélhetés” és az „elszámoltatás” jelszavai körül jelentek meg ezek a témák. A „megélhetés” kérdése összefügg a demokráciában stabilan résztvenni képes középosztály létrejöttével, az „elszámoltatás” meg kapcsolódik a korrupcióhoz. Tehát azt gondolom, a Jobbik tematizálta ezeket a fontos témákat, a másik két erő nem, a kormánypárt meg nyilván arról kommunikált, hogy sikeres volt az elmúlt négy évben.

Milyen szerepe volt a vita alakításában az értelmiségnek?

Melyik értelmiségnek? Igazából nagyon erős kormánypárti társadalomtudományi értelmiség nincs is; az értelmiségi holdudvar nagyrészt művészekből, sportolókból áll. A meglévő szűk közeg, a kormánypárti közgazdászok, politológusok, újságírók pedig elég korlátozottan kérik számon a kormányon az ilyen típusú kérdéseket. Az ellenzékhez kötődők, az „Összeváltás-kormányfogás” körül inkább a jogállamiság-demokrácia témakörben voltak kritikusak. Közgazdasági oldalról be vannak ragadva egy paradigmába, és az ide kötődő értelmiség saját táborának korábbi teljesítményét leginkább csak parametrikusan hajlandó kritizálni. Tehát pl. elismerik, hogy tartósan nagy volt a költségvetési hiány, miközben a gazdaságszerkezeti, társadalomszerkezeti kérdéskört kellene végiggondolniuk, de erre nem igazán nyitottak. Azt gondolják, hogy a paradigma jó, csak elszúrták parametrikusan. És persze elismerik, hogy korrupció volt, mert azt nehéz is lenne tagadni. A felelőtlenség és korrupció javítandó, de az irány jó. Ahol létezik paradigmaváltásra kihegyezett diskurzus, az leginkább az LMP, és vannak paradigmaváltó hangok a Jobbiknál is, de ott nyilván egy egészen más, etnicizált közbeszéd uralkodik, míg az LMP körüli értelmiségnél inkább egy osztályalapú.

Tavaly decemberben megjelent egy hosszabb elemzése arról, miért veszítette el az ún. balliberális ellenzék 3 hónappal később a választásokat. A szöveget egy szlovákiai blogon publikálták, véletlenül alakult ez így, vagy az elmúlt 25 év kritikus elemzése nem fért el a magyarországi médiában?

Eredetileg az a szöveg a Beszélőbe készült, csak a szerkesztő úgy gondolta, nem elég jó minőségű az írás. De az internetes megjelenés nyomán a rengeteg olvasótól és a meghatározó magyar értelmiség sokszínű spektrumáról érkezett visszajelzések alapján úgy tűnik, nem a minőséggel volt a probléma. A cikk egy lassan már évek óta folyó vitához kapcsolódik: vajon meg kell-e újulnia az ún. baloldalnak vagy sem. Szerintem annak, hogy balliberális, semmi értelme nincs. Klasszikus politológiai értelemben a nyugati világban a liberálisok a baloldali kulturális mintákat kötik össze a jobboldali gazdaságpolitikával, a szocdemek pedig a baloldali kultúrpolitikát a baloldali gazdaságpolitikával. A balliberális egy külső címke, amit a Fidesz akasztott a másik oldalra, az pedig boldogan elfogadta, annak leplezésére, hogy itt két, gazdasági értelemben egymással nem kompatibilis tábor van, egy bal meg egy liberális. Csupán a résztvevőknek nem érdeke, hogy ez az ellentmondás felszínre kerüljön, mert húsz éven át többségében baloldali szavazatok felhatalmazásával folytattak liberális gazdaságpolitikát. De az elmúlt hónapok tapasztalatai alapján ez a kérdés – mennyire tekinthető Magyarországon ez a tábor baloldalinak, vagy valójában inkább liberálisnak – egyre erőteljesebben tematizálódik.

Ha a választások legfontosabb tanulsága a baloldali alternatíva hiánya, ami hozzájárulhatott a szélsőjobb megerősödéséhez is, akkor felmerül a kérdés, mi lehet e téren a baloldali értelmiség felelőssége. Mi a véleménye a magyarországi baloldali értelmiség állapotáról, életesélyeiről?

A választások legnagyobb tanulsága az, hogy azért maradt erős a Fidesz, mert az ún. balliberális oldal kritikája nagyon gyenge, és azért erősödött meg a Jobbik, mert az LMP cérnavékony hangját leszámítva ez az egyetlen párt, amely a választók egy része számára értelmezhető és azonosulásképes rendszerkritikát képez. A Magyarországon baloldalinak nevezett értelmiség többsége valójában liberális. Van egy apró, nagyon radikális baloldali szegmens, amellyel az a probléma, hogy túlságosan apologetikus a régi rendszerrel kapcsolatban. Nálunk a szocializmusba visszamenni nagyon kevesen akarnak, ezért keveseket érdekel az a típusú rendszerkritika, amely az államszocialista rendszert helyezi szembe a jelenlegi világgal. A rendszerváltáskor meghatározó generáció többsége liberális, itt a szociáldemokrata típusú irányultság nagyon-nagyon-nagyon gyengén létezik, az utánuk következőkben sokkal erősebbnek érzem.

Az elmúlt ötven évben történt egy ingaszerű kilengés, mert a mai liberálisok fiatalkorukban nagyrészt radikális baloldaliak voltak, majd valamiféle csalódást éltek át a megvalósult államszocializmusban, és az akkori zeitgeistnak megfelően átlendültek liberálisba. Magyarországon és általában Kelet-Európában is, de ez egy világjelenség; a 68-as generációról általában kiderült, hogy inkább liberálisok. Bár a 68-as eseményeket baloldalinak szoktuk tartani, de elsősorban azok az elemei maradtak tartósak, amelyek az egyéni szabadságjogokhoz, a kisebbségi és emberi jogokhoz, a szexuális forradalomhoz kötődtek, míg a szolidaritást, mobilitást kihangsúlyozó elemek eleve nagyon gyengék voltak, és ki is aludtak. Ugyanakkor, mivel az utóbbi harminc évben világszerte a neoliberális gazdaságpolitika erősödött meg, és kimutathatóan megugrott a tőke részesedése a GDP-ből a munka rovására, a vagyoni különbségek pedig irtózatosan megnőttek, ezeknek az objektív folyamatoknak eredményeként az új generációknál jóval izmosabb a baloldali vonulat. Csak ők még nagyon fiatalok.

Hogy van ez a „többi kiüresedett kelet-európai demokráciában”? Mind belefulladunk a korrupcióba, vagy van, ahol „sikerül visszatéríteni a parciális érdekek felől a társadalmi beruházások Pareto-optimális eloszlását”?

Azt hiszem, hogy az egész világon a parciális érdekek irányába mozdultunk el; a Pareto-optimális eloszlás az lenne, ha bármilyen változás az optimumon több embernek rontaná a helyzetét, mint amennyinek javítaná. Ez a jóléti közgazdaságtanban bevett fogalom arra, hogy milyen az ideális elosztása a forrásoknak a közjó érdekében. Az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek államaiban sokkal erősebb volt a közjó képviselete a parciális érdekekkel szemben, a beruházások alakulása a közjóhoz képest, és ez mindenütt elképesztő mértékben eltolódott. Az Egyesült Államokban írtózatosan, de Nyugat-Európában is, és nem meglepő módon Kelet-Európában soha nem is alakult ki: mi akkor csináltunk demokráciákat, amikor nyugaton hanyatlóban volt a közjó képviselete a parciális érdekekkel szemben. Kelet-Európában ebből adódóan ez szinte sehol nem működik, de az arányok eltérőek. Egyes országok, mint pl. Bulgária bele is roppantak, ezért ott működésképtelen az állam, míg a másik véglet Észtország, ami a világ egyik legkevésbé korrupt helye a Transparency International felmérései szerint. A térségünkben nagyon széles skálán sodródtunk tehát, de az országok többségére az jellemző, hogy a magánérdekek nagyon messzire elviszik a beruházásokat a közjótól.

Van néhány olyan kérdés, ami a magyar társadalom nagy része számára, úgy tűnik, fontos problémaként tételeződik, mint pl. a devizahitelek terhe vagy a multinacionális vállalatok szerepe a magyar gazdaságban és ennek hatása a hazai életszínvonalra, vagy a milliókat érintő szegénység. Ezekkel a témákkal látványosan foglalkozott a kormány és a szélsőjobb is, az LMP-nek is vannak idevágó elképzelései, míg az Összefogásba tömörült ellenzék érdemi javaslatokkal nem állt elő. Miért?

A kormány válasza ezekre a problémákra klasszikus, konzervatív recept szerint alakul, a francia De Gaulle-féle vagy a távol-keleti fejlesztő államnak a rokona, alapvetően tehát államközpontú – ez az, amit az államot az élettapasztalatukból adódóan az államszocializmushoz kötők tévesen szocializmusnak szoktak értelmezni, vagy újrakommunizálásnak. A multik helyére részben a saját hazai vállalatokat kívánja helyezni, miközben a hazai foglalkoztatottakat mint olcsó munkaerőt árulja külföldön. Azt gondolom, hogy sem az LMP-nél, sem a Jobbiknál nem jön át igazából az alternatív modell, bár foglalkoznak a létező kritikájával, de egyiküknek sem sikerült áthoznia, mit csinálna helyette, főleg a protest jelleget mutatták fel.

Az Összefogás körüli erők pedig, bár úgy érzem, egyre bizonytalanabbul, de ragaszkodnak ahhoz, hogy a 20 éve kitalált modell működik: behozzuk ide a multinacionális tőkét. Ez az ún. dependens versenyállam modellje, amely ettől a tőkétől függ, és mindenre az a válasza, hogy versenyzünk a külföldi tőkéért. Ha megkérdezzük, hogy mitől lesznek munkahelyek, akkor az a válasz, hogy majd jön a külföldi működőtőke és megoldja. Az nem zavarja őket, hogy 25 éve nem jön elegendő tőke, és a térség országaiban mindenütt alacsonyabb a foglalkoztatás, mint az uniós átlag. Ha azt kérdezzük, hogy milyen életszínvonal politikát, szociálpolitikát csinálnának, akkor ugyanezt válaszolják. Az sem zavarja őket, hogy a keleti és nyugati átlagbér közötti különbség nő és nem csökken, és míg a nyugat-európai jóléti államok szakpolitikákat csinálnak, a magyar liberális tábor ezek helyett is csak a külföldi tőkére hivatkozik, hiába bizonyítják a számok a látványos kudarcot.

Értelmezhetőek- e úgy a múlt vasárnapi eredmények, hogy a magyar lakosság többsége kritikusan viszonyul a nálunk eddig megvalósult kapitalista piacgazdaság modelljéhez?

Szerintem az nem mondható, hogy a magyar lakosság általában véve kritikus lenne a kapitalizmussal szemben. A liberális oldal szereti ezt így beállítani, mintha általában a jelző nélküli kapitalizmust utasítanánk el, és visszasírnánk a szocializmust – miközben ez nem igaz. Arról van szó, hogy az imént leírt dependens versenyállam modelljével, a kapitalizmusnak ezzel a válfajával szemben a magyar lakosság jelentős része kritikus, méghozzá joggal, mert ők tényleg érzik a bőrükön, amit én csak a mutatókban látok, hogy ez elképesztő nyomort, szegénységet és bizonytalanságot hozott számukra.

A szavazók többsége (69%) olyan pártokra voksolt, amelyek kritikusak az Európai Uniót illetően – miközben az unió működésének kritikai elemzése viszonylag ritka termék a „balliberális piacon”. Mit gondol, lenne-e rá igény, vagy épp ellenkezőleg: az ellenzéknek az európai integráció értékeit képviselve kellene egy létező piaci rést megcéloznia?

Szerintem az is megkérdőjelezhető, hogy vannak-e az Uniónak egyértelmű alapértékei; nincs európai alkotmány, és nincs olyan szerződése az Uniónak, ahol ezeket egyértelműen, mindenki által egyformán értelmezett módon lefektették volna. De nézzünk két példát. A Tavares-jelentést a szocialista, zöld és liberális frakció megszavazta az EP-ben, az Európai Néppárt (EPP) viszont egyértelmű támogatásáról biztosította a Fideszt. Tehát, az EPP, a parlament legnagyobb frakciója, nem fogadja el azokat az értékeket, amelyekről a többiek azt állítják, hogy univerzálisak és alapvetőek. A másik, amikor Joseph Daul, az EPP elnöke a kampány során azt mondta Budapesten, hogy Magyarország Orbán Viktornál jobb vezetőt nem találna. Azaz a Néppárt intézményesen a Fidesz mellé állt.

A Fidesz tehát az európai jobboldalon belül van, és az általa képviselt értékeket magáénak vallja az európai spektrum egyik fele. Az EU-hoz való hozzáállását tekintve a kormányközi építkezés híve, ahol elsődlegességet élveznek a kormányok, és a közösségi szint csak azokat a jogosítványokat kapja meg, amelyeket a nemzeti szint engedélyez számára. Szemben a föderalistákkal, akik az erős szövetségi szintben hisznek; ez lenne szerintem nálunk az Összefogás. Egy másik bontás szerint a Jobbik EU-ellenes, az LMP EU-kritikus, az Összefogás pedig kritikátlan.

A közelmúltban közreműködött egy másfajta Uniót/Európát vizionáló nemzetközi kiadványban; hogy látja az eurokritikus értelmiség mai pozicióit a kontinensen?

Van itt egy komoly terminológiai probléma, az elképesztően kártékony euroszkeptikus címke, amit általában az EU-ellenes pártokra használnak – holott a szkeptikus szó a köznyelvben kétkedőt jelent, nem ellenséget. Így azoknak a szellemi mozgalmaknak, amelyek kritizálni, megreformálni szeretnék az Uniót, de nem szeretnének kilépni belőle, nem marad címke. A Bizottság is és az EU propagandagépezete is erősíti ezt a dichotómiát: vagy szereted az Uniót úgy, ahogy van, vagy ellene vagy, azaz „euroszkeptikus”. Eközben mindenki érzi, hogy az európai integráció összeroppant; nemcsak az eurózóna, vagy az említett alapértékek, de a kohéziós politika, és kicsit még Schengen is recseg-ropog.

Bár mindenki tudja, hogy szükség lenne valamifajta vitára, de már a nyelvi tér is úgy van megkonstruálva, hogy támogatókra és ellenzőkre osztódik, így az a lehetőség, hogy gondolkodjunk radikálisan az Unió átalakításáról, egyelőre meg sem teremtődik. Brüsszel helyette a demokratikus deficitről kommunikál: közelebb kellene hozni a létezőt az emberekhez, mintha az ”emberekkel” lenne a baj, akik nem elég tájékozottak, érdeklődőek. Butuskák, és nem értékelik az integráció jelentőségét. Miközben szerintem az európaiak érzik, miről van szó, és ezt így nem szeretik. Vagy irrelevánsnak tartják, vagy elutasítják, mert úgy látják, hogy nemhogy nem segít az Unió, de gyakran passzívan ront is a helyzeten.

Ha a Fidesz-kormányzás alatt viszonylag könnyedén sikerült átalakítani a politikai és társadalmi alrendszerek túlnyomó részét, az összefügg a hazai kollektív struktúrák, érdekképviseletek, helyi közösségek vagy a fogyasztóvédelem állapotával. Ezeknek a közvetítő testületeknek a megszervezése ma mintha a jobboldalt jobban foglalkoztatná, mint a „nominális baloldali franchise” piackutatóit. Lát-e arra esélyt, hogy a társadalom önszerveződése terén bekövetkezik valamilyen jelentős változás?

Ez egy nagyon fontos kérdés. Annak, hogy a Fidesz képes volt a saját szája íze szerinti rendbe szinte ellenállásmentesen beolvasztani ezeket az érdekképviseleti szerveket – méghozzá nagyon széles skálán; a szakszervezetek mellett az önkormányzatokat, iskolákat, civil szervezeteket stb. –, a fő oka, hogy az imént vázolt dependens versenyállam modellje ezekkel egyáltalán nem számolt. Ennek a modellnek két aktora van, az egyik a magyar kormány, a másik a multinacionális cég, az összes többi csak formálisan kipipálandó, érdemi szerepe nincs.  Ez egy nagyon tudatos stratégia volt; amikor a szakszervezeti jogosítványokat újraszabályozta a Horn-kormány, vagy amikor a szociálliberális kormányok nem, vagy csak formálisan használták a háromoldalú egyeztetést, az egy stratégia volt, hogy a multinacionális befektetők számára vonzóbbá tegyék az országot. Épp ezért az önszerveződés itt kevés, a hétköznapi polgár csak azt érzi, hogy pl. egy szakszervezet képtelen bármit is elérni, amit szeretne, mert nincsenek hozzá se forrásai, se jogosítványai.

Van egy olyan fogalom az angolszász irodalomban, hogy empowering state, a „képessé tévő” állam. Az önkormányzatokat, iskolaszékeket, civileket, egy ilyen forrásszegény és jogi szabályozást nélkülöző országban, mint a miénk, csak az állam tehetné erősebbé, ehhez viszont egy valódi baloldalnak fel kellene vállalni ennek a programját. Ha nem szívnák el tőlük a pénzt, mint az önkormányzatokkal tette a szociálliberális kurzus, ha megerősítenék többek között a szakszervezeteket, és nem szolgáltatnák ki a munkavállalókat a multiknak, akkor lenne esélye annak, hogy az érdekvédelem önszerveződése hatékony legyen.

A magyar tulajdonú vállalatoknál dolgozók kevésbé vannak kiszolgáltatva, mint a multik alkalmazottai?

Nem, a szabályozás az összes munkavállaló számára gyenge jogokat biztosít. Vannak e szempontból jól és rosszul működő magyar cégek, de az alkalmazottak kiszolgáltatottsága alapvetően attól függ, hogy a szakszervezeteknek milyenek az általános jogosítványai, vannak-e kollektív bérmegállapodások, többoldalú egyeztetések. És mivel ezek a jogosítványok nálunk, de a térségben is rendkívül gyengék, mindenütt kiszolgáltatottak. Míg Európában rendszeresek a tömegtüntetések, a sztrájkok, errefelé ez szinte ismeretlen gyakorlat.

Ha egy magyar olvasó francia baloldai fórumokra tévedt mostanában, érhette néhány meglepetés, megtudhatta pl. hogy Orbán Viktor ott heterodoxnak nevezett politikája makroszinten relatíve sikeresebb volt, mint az eurózónának adott brüsszeli receptek. Lehet, hogy tényleg rólunk kéne példát vennie az Uniónak?

Az Orbán-kormány gazdaságpolitikája nem heterodox vagy unortodox. Kívülről ugyan annak mondják gunyorosan (értsd: Jaj, de buta ez a Matolcsy!), ő meg felvállalja, de valójában nagyon kevés unortodox eleme van ennek a stratégiának. Egy két hete írt cikkben kifejtettem ezt: az adócsökkentés klasszikus jobboldali recept, lásd Thatcher vagy Reagan; akárcsak a restriktív munkaerő politika, a jóléti juttatások lebontása a munkára kényszerítés érdekében. A növekedési hitelprogramot nem mondanám konzervatívnak, de egy létező brit példa átvételéről van szó, bár De Gaulle-ék is csinálták az ötvenes-hatvanas években, és így van ez a hazai ipar támogatásával is, ami a távol-keleti fejlesztő államokra is jellemző… és folytathatnám a sort. Mindez egy ideoszinkretikus rendszerben, azaz az innen-onnan vett ötletekből egy eklektikus mix jön létre.

Ennek az eredménye egyrészt az előző korszakhoz képest tényszerű siker; azt gondolom, Oszkó Péter például azért sem vett részt az Összefogás munkájában, mert nehéz lett volna kiállnia, tudván, hogy az összes létező makromutatóban rosszabbul teljesítettek annak idején. A kutya azonban hosszabb távon van elásva: sikeres gazdaságpolitika is mehet ugyanis a hosszú táv kárára, és azt gondolom, hogy az a stratégia, amely az emberi tőkébe nem befektet, hanem onnan kivonja a forrásokat, az hosszú távon nem lehet sikeres. Magyarországon ez történt, a hétköznapi emberek korábban is alacsony foglalkoztathatósága még drasztikusabban romlott. Egész egyszerűen a magyarok nagy része idős, fáradt, beteg, alulképzett, és ez vissza fog ütni. Lehet, hogy a makrostabilitás meg van teremtve, de közben a humántőke állomány elképesztően leamortizálódott.

Összefoglalható-e úgy ez a modell, hogy a megnövekedett állami szerepvállalás és centralizáció egy egyenlőtlenebb társadalmat épít? Vagy a belga sajtóban megszólaló Sík Endrét idézve „egy jobbágyokat és prekarizált csoportokat a ragadozó állam bürokráciájával és oligarcháival szembeállító rendszer épül” – egyetért ezzel a sötét vízióval?

Jobbágyok szerintem Magyarországon nincsenek, de prekariátus van; eddig a multinacionális cégek prekariátusát alkották a magyar dolgozók, és még rosszabb helyzetben volt az, akinek munkája sem volt. Most valóban abba az irányba megy el a dolog, hogy a konzervatív modelleknek megfelelően, amelyek hisznek a jelentős nemzeti vagyont birtokló elitben, egy szűk réteg foglalkoztatottjává válhat a prekariátus. De ez egyelőre nagyon kis arányban történt meg, a jelenlegi magyar gazdaságszerkezet még mindig elképesztően nagymértékben a multikra épül. Az, amit a liberális oldal oligarcha-cégeknek nevez, az GDP-arányosan vagy foglalkoztatott arányosan még mindig iszonyú pici rész. A legnagyobb foglalkoztatók továbbra is a kis- és középvállakozások, de a multik GDP-arányos termelése a legnagyobb, és a foglalkoztatásban is jelentős a szerepük. Velük szemben a magyar tulajdonú nagy és középvállalatok még mindig törpeként viszonyulnak egy gigászhoz.

Mit gondol, a Fidesz kormányzási gyakorlata nyomán változik-e a lakosság állami szerepvállalásról alkotott képe?

Az biztos, hogy az emberek támogatják az állami szerepvállalást. Egyrészt a saját életük a multiknál annyira borotvaélen táncol, hogy vonzó a multiellenes retorika – bár tegyük hozzá rögtön, hogy a kormány közben megállapodásokat köt a multikkal, és egészen Szaúd-Arábiáig árulja az olcsó magyar munkaerőt. És persze a nagyvállalati különadókat illetően is nagy a támogatottság.  A multik megadóztatása egyébként szerintem is helyes. Az állam erőteljes szerepvállalását a magyar társadalom mindig is támogatta, nem feltétlenül ilyen formában, és ebbe az űrbe még beléphet egy szociáldemokrata párt is. Már egy 1995-ös Tárki felmérés is kimutatta, hogy a lakosság sokkal államközpontúbb, mint azt a piaci radikálisok gondolták, akik szerint a magyarok csúnya etatisták. Miközben csupán arról van szó, hogy a magyarok a piacgazdaság mellett szerették volna megőrizni azt a jóléti államot, amelyet már kvázi megteremtett nekik a Kádár-rendszer.

Legfrissebb könyve azzal a Görögországgal foglalkozik, amelynek sorsa iránt elég közönyösek vagyunk, leszámítva az ottani eseményeknek az unióra és magyar gazdaságra gyakorolt hatásait. Van-e valami, amit tanulhatnánk a görögöktől?

Először is, a görögök sokkal többet tudnak rólunk, mint azt gondolnánk. Sokuk számára Orbán Viktor egy sztár. Magyarként akárhová mentem, az volt a reakció, hogy fú, az Orbán Viktor kirúgta az IMF-t! Ők annyira utálják ezt a nemzetközi pénzügyi intézményrendszert, hogy politikai nézeteiktől függetlenül, önmagában az, hogy valaki leszakadt az IMF-ről, már népszerűvé teszi. Szerintem ez az a két ország az Unióban, ahol a legkiélezettebb a helyzet, és ahol a társadalom a leginkább elszakadt a neoliberális modelltől. Ez egy érdekes párhuzam, azzal a különbséggel, hogy Magyarországon egy dominánsan konzervatív, illetve kisebb részben nemzeti-radikális irányba szakadtunk el, és a meglévő minták miatt ez a kritika érvényesül. A társadalmi mém-rendszerben ezek a kritikák erősek már száz éve, és ezek jöttek most vissza.

Miközben a görögöknél ez a mém-rendszer inkább baloldali, és ugyanennek a neoliberális irányultságnak a radikális baloldali kritikája erősödött meg. Ott van a Sziriza nevű párt, amely kormányképes erővé növekedett radikális baloldaliként, de összesen 4 baloldali opció is akad, és közülük a Sziriza nem is a legradikálisabb, mert tőle balra ott van 7-8 %-kal a kommunista párt, de jobbra is van még két mérsékelt baloldali erő. Szerintem sehol másutt nem adódtak ilyen masszív és radikális, bár ellenkező előjelű válaszok, mint ebben a két országban; bár másutt is szakadgatnak: mondjuk a franciáknál, a spanyoloknál vagy az olaszoknál számos jele van annak, hogy a neoliberális modell jobb vagy baloldali kritikái megerősödtek.

Dobsi Viktória

 

atlatszo.hu

 

 

© Minden jog fenntartva! 2011-2019 CIVILHETES