Iratkozzon fel a hírlevelünkre!
Fel Le
Zsugorodó régió
2014-04-22 08:01:10

Megállíthatatlannak tűnik a dél-dunántúli régió rendszerváltás óta tartó hanyatlása.

A valós kép ennél is rosszabb, a KSH-nak nincs ugyanis naprakész adata arról, hogy hányan ingáznak innen dolgozni az ország tehetősebb tájaira és külföldre. Már nemcsak a városokból veszik célba a külföldet, hanem a legeldugottabb baranyai, somogyi és tolnai falvakból is. Több apró falu polgármestere arról számolt be, hogy az aktív korú lakók 6–12 százaléka Nyugaton talál megélhetést. Az állástalanok és a közmunkások aránya még így is 14-15 százalék között mozog a régióban, miközben ugyanez az adat országosan 11-12 százalék.

Nagy képünkön a pécsi István-akna romjai M. Schmidt János
Nagy képünkön a pécsi István-akna romjai
M. Schmidt János

Magyarországon 2000-ben 1 282 000 forintnyi megtermelt érték „esett” egy főre, a Dél-Dunántúlon ennek a háromnegyede volt az egy lakosra jutó GDP. Azóta a helyzet romlott, s 2013-ban a dél-dunántúliak GDP-termelő képessége már csupán kétharmada volt az országos átlagnak. Az ipar különösen rosszul teljesít: tavaly mindössze 1 202 000 forint az iparban megtermelt javak egy dél-dunántúlira számított értéke, míg az országos átlag ennek több mint a duplája, 2 462 000 forint. Ipar dolgában a régiók között az utolsó helyen áll a Dél-Dunántúl, pedig korábban a középmezőnyben volt. A visszaesésben nagy szerepe van a baranyai ipar összeomlásának, mindössze

841 ezer forint évente megtermelt ipari érték jut egy baranyaira. Tavaly ezzel az utolsó helyre csúszott a megyék ipari rangsorában Baranya. A fejlett régiók megyéiben az egy főre eső ipari teljesítmény 7-9-szerese a baranyainak. Az itteni nettó jövedelmek 15-20 százalékkal maradnak az országos átlag alatt. Még sokkal siralmasabbak lennének a térség adatai a paksi atomerőmű nélkül: a közvetlenül és közvetve ötezer embert foglalkoztató erőmű megyéink középmezőnyébe emeli Tolna gazdaságát. Paks nélkül Tolna visszacsúszna a 18–19. helyre, a régió pedig minden mutató dolgában az utolsó lenne.

Vagyis a térség arcát egy olyan, a tervgazdaságból örökölt ipari létesítmény kozmetikázza, amihez szinte semmi köze az itteniek teljesítményének. Az elmúlt hetekben több tucat dél-dunántúli cégvezetőt és gazdasági szakembert arról kérdeztem, hogy szerintük mi okozza a térség immár becsapódással fenyegető mélyrepülését, és milyen eszközökkel lehetne megfordítani a folyamatot. Mindenki úgy vélte, hogy a bajok akkor kezdődtek, amikor a kilencvenes évek elején összeomlott a térség állami és szövetkezeti ipara. Bezárt a húszezer embert foglalkoztató szén- és uránbánya, megszűntek a több mint tízezer alkalmazottnak munkát adó élelmiszer-ipari cégek.

De eltűntek vagy töredékükre zsugorodtak a térség könnyűipari üzemei, valamint gép- és bútorgyárai is. Mindebben szerepet játszott az említett cégek gazdaságtalan működése, a keleti piac fizetésképtelensége és az állami vállalatok sikertelen privatizációja. Nem történt ez másképp az ország más területein sem, ám egy hátrányos helyzetű térség mindig nehezebben teszi túl magát a veszteségeken, mint a jobb adottságú. Márpedig ennek a térségnek két tényező is rontotta az adottságait: az egyik a délszláv háború közelsége, ami a kilencvenes években bizonytalanná tette a tőke számára a régió déli fertályát, a másik az úthálózat minősége. Az M6-os autópálya csak 2010-ben érte el a régiót.

Akkor már dúlt a válság, és visszaesett a befektetőkedv. Ráadásul az M6-os ma sem megy túl Pécsen, illetve Mohácson Dél-Európa felé, a térség zsákutca végére került. Az M6-os kihasználtsága ötöde-tizede a többi sztrádáénak. Fel is vetették: meg kellene próbálni átmenetileg olcsóbb tarifával rácsalni az autósokat. A javaslatot lehet elintézni lesajnáló kézlegyintéssel, ám volt, aki azt mondta: egyetlen, a régió felemelését célzó ötletet sem szabad lesöpörni, a helyzet annyira aggasztó. A térség városaiban és falvaiban találomra leszólítottam a helybélieket, hogy mitől fordulhatna jobbra a régió sorsa, s ők csak vakarták fejüket. A gond az, hogy a térség meghatározó személyiségei is ezt teszik.

Ezt a tanácstalanságot megtapasztalhattuk Pécsen, a város készülő fejlesztési koncepciójáról rendezett márciusi konferencián, amin kutatók, cég- és intézményvezetők vettek részt. A koncepciót kidolgozó negyven szakértő egyöntetű véleménye, hogy a folyamatosan mínuszos költségvetésű város nem felel meg a fenntartható fejlődés követelményeinek. Pécs nagy reményt fűzött a Pólus programhoz és ahhoz, hogy 2010-ben a település lett Európa kulturális fővárosa. A Pólus azonban olyan területeken akart fejleszteni – például a környezet- és az egészségiparban –, amelyek ma még mindenütt gyerekcipőben járnak, s ez a program szinte semmilyen eredményt nem hozott a régiónak.

Az EKF színvonalasabbá tette Pécs megjelenését és kulturális kínálatát, azonban az unió finanszírozásával megvalósuló új intézményrendszer fenntartása még nagyobb terhet rakott az önkormányzatra, ugyanakkor a kulturális programok nem hoznak számottevő bevételt a városnak. A rekordméretű pécsi állástalanság miatt a helyiek abban reménykednek, hogy sikerül a városba csábítani egy tőkeerős befektetőt, s az épít majd egy több ezer embert foglalkoztató gyárat, ami révén lesz munkahely, bér, fogyasztás és adóbevétel. A konferencián felszólaló Síkfői Tamás, a Pécs-Baranyai Kereskedelmi és Iparkamara tit kára nem vitatta, hogy egy ilyen cég javítana a város és a megye helyzetén, ám összessé gében elhibázott álomnak minősítette ezt a várakozást, mondván: inkább sok kis- és középvállalkozásra van szükség, amelyek önfejlődés révén izmosodnak.

Ettől lesz egy térségnek masszív gazdasága és erős középosztálya. Kockázatos, ha egy vagy két nagy cégre épül egy ekkora város gazdasága. Az elektronikai bérgyártással foglalkozó finn Elcoteq 2007-ig öt-hétezer embert foglalkoztatott Pécsen, aztán 2011-ben bezárt az üzem, s ez kiütötte a várost. Síkfői megjegyezte, hogy ha most beesne Pécsre mondjuk a Mercedes, akkor nem találna elegendő nívós szakmunkást, ezért ide csak olyan gyár jöhetne, amely betanított munkásokat keres. A kamara hiába jelzi már jó ideje, tette hozzá Síkfői, hogy a szakképzés nem követi a piac igényeit. Az előbbi kritika igaz az egész régióra. A közelmúltban munkástoborzót tartott az Audi győri gyára Pécsen és Kaposváron.

A világcég főleg autószerelőt, karosszérialakatost, autóvillamossági szerelőt, fényezőt és gépi forgácsolót keresett, és a két, állástalanságtól fojtogatott városban összesen alig félszázan jelentkeztek. A felvételizők zöme állásban volt, vagyis az említett szakmák kipróbált melósai itt se munkanélküliek. Arra, hogy a Dél-Dunántúlon hiány van jó szakmunkásokból, és hogy rossz a szakképzés struktúrája, több cég vezetője is panaszkodott. Szerintük az iskolák nem követik az igényeket, hanem azt oktatják, ami nekik a legkényelmesebb. Így a képzés csak a tanárokat juttatja munkához, az oktatott fiatalok jelentős részét nem.

A német tulajdonban lévő szekszárdi Jako Kft. autóalkatrészeket gyárt 350 emberrel. A cég dolgozóinak 86 százaléka technikus, CNC-gépkezelő, forgácsoló, az éves fluktuáció három százalék alatt van. Szekszárdi viszonylatban jó itt a fizetés, aki innen elmegy, az külföldre megy. A távozókat fiatalokkal próbálja pótolni a Jako, jelenleg 25 tanulóval van kontraktusa a kft.-nek. Szabó Bertalan, a cég 64 éves vezetője sajnálkozva említette meg, hogy csak azokkal a diákokkal szerződhetnek, akik már másfél éve tanulnak. A jogszabály nem engedi, hogy hamarabb megtegyék ezt. Csakhogy a szakiskolákban azok vannak többségben, akik nem akarnak tanulni, és ők másfél év alatt gyakran „megfertőzik” a közösséget, így mire a kft. szerződést ajánlhatna, addigra az eleinte még igyekvők is lemaradnak a tananyaggal. A cég azért szeretne minél hamarabb szerződést kötni a fiatalokkal, hogy már 14-15 évesen motiválja őket.

Amúgy a kft. a vele szerződött jól tanuló diákoknak ösztöndíjat ad, a jelesek havi 70 ezer forintot kapnak, vagyis 40 százalékkal többet, mint a közmunkások! De kevés a jeles, mert a kidobott másfél év nehezen pótolható. Az, hogy a szakképzés rosszul működik, országos jelenség, ám ugyanaz a hiányosság ott okoz nagyobb kárt, ahol alacsonyabb az életszínvonal, kevesebb a kiművelt fő és a vonzó munkahely, hisz ott a mikrotársadalmi környezet sem annyira ösztönző, mint a fejlettebb térségekben. A szakképzés elégtelensége mellett a helyi, kistérségi, térségi összefogás hiányát találták sokan olyan tényezőnek, ami gátolja a régió előrelépését.

Főképp az agrárkistermelőkön lendítene sokat, ha képesek lennének közösen értékesíteni és feldolgozni termékeiket, hangsúlyozta Mellár Tamás közgazdász, a Pécsi Tudományegyetem tanára. A termelői együttműködést az unió komoly pénzekkel támogatja, ezért roppant fontos, hogy az állam ösztönzőkkel és oktatással fejlessze a gazdák integrációs tudatosságát, vélte Mellár. Ha a sok kicsi és közepes agrárvállalkozó összefog, s a közösen épített üzemükben dolgozzák fel minél magasabb színvonalon a terméküket, közösen lépnek fel a piacon a kereskedelmi láncok tárgyalópartnereként, van közös marketingstratégiájuk, akkor ez a szféra megerősödhet, és sok munkahelyet teremthet, hangsúlyozta a közgazdász.

Ám ez egyelőre nem jellemzi a régió agráriumát. Módos gazdákat itt is találunk, akik hiánytalan gépparkjukkal pár ezer hektár vett, illetve bérelt földet művelnek és nyereségesen termelnek szántóföldi növényeket. Az már ritkább, hogy a gazda saját jószággal etesse fel a megtermelt takarmányt, s az végképp nagyon ritka, hogy másokkal összefogva fel is dolgozza a megtermelt húst. Rábóczki Péter, a régió legjelentősebb fuvarozócégének, a Sió-Trans Kft.-nek a tulajdonosa hívta fel arra a figyelmet, hogy kamionjai minden évben nagy tételben visznek ki gabonát Olaszországba, amiből ott készül táp, s amit aztán viszszaszállítanak a termelőkhöz. A fuvarozó nem érti, miért nem itt építenek a gazdák tápüzemet, hisz a több mint másfél ezer kilométeres oda-vissza út költsége 15-20 százalékkal megdrágítja a terméket.

Az egymással együttműködni képtelen dél-dunántúli gazdák irigykedő aggodalommal figyelik, hogy a térségben mind nagyobb agrárpotenciált birtokló Csányi Sándor egyik vállalkozása monopolhelyzetre törekvő vágóhidat készül építeni Mohács határában. Az egymillió sertés levágására képes üzem engedélyezése már folyik, a szalag két év múlva elindul. Várható, hogy az üzem sokat lendít a régióban az állattartó kedven, s aki egy ilyen masszív hátterű céggel szerződik, annak – valószínűleg – lesz gazdálkodói stabilitása, ám az sem kérdés, hogy az állattartás haszna elsősorban nem a termelőket gazdagítja majd.

Hogy az összefogás mit hozhat, azt jól mutatja a kisvejkei Völgység Gyöngye Gyümölcsfeldolgozó Szociális Szövetkezet. Csaknem száz gazda kötődik ehhez a szövetkezethez, a tagoknak összesen 300 hektárnyi gyümölcsösük van Kisvejkén és a közeli falvakban. A legkisebb birtok fél hektár, a legnagyobb 30. A meghatározó gyümölcs a kajszi, emellett termelnek őszibarackot, szilvát, almát, körtét, cseresznyét, meggyet. A gyümölcs javát a gazdák a szövetkezeten keresztül értékesítik, de adnak el közvetlenül is. Az évi 1-1,2 milliárd forint árbevételt elérő szövetkezetnek van osztályozója, hűtőháza és léüzeme. A legnívósabb gyümölcs javát külföldre viszik, amit nehéz eladni, abból lé készül vagy pálinka.

A terv az, hogy két éven belül lekvárt és aszalványt is készít a szövetkezet. Erre már csak azért is szükség lesz, mert a legújabb telepítéseknek köszönhetően pár éven belül megduplázódik a gazdák száma, a termőterület pedig megtízszereződik. Tóth György, a szövetkezet elnöke elmondta, hogy öthektárnyi gyümölcsös már jó színvonalon el tud tartani egy családot, különösen, ha a gyümölcs feldolgozásáról és piacáról is gondoskodnak. A gyümölcsösökben egyébként száznál több alkalmi munkás talál megélhetést. A szövetkezet indított olyan projektet, amely a 25 évesnél fiatalabb és az 50 esztendősnél idősebb munkanélkülieket foglalkoztatta és a gyümölcsfeldolgozó szakmára tanította. A 400 lelkes Tolna megyei Kisvejke és a környékbeli falvak megélhetése a gyümölcsösök és a szövetkezet nélkül drámai lenne.

Az elmúlt tíz évben számtalanszor lehetett hallani, hogy a pécsi és a kaposvári egyetemnek össze kellene fognia a térség vállalkozásaival. Így az egyetemek kutatásai gyakorlatiasabbak lennének és gyorsabban hasznosulnának, a cégek pedig nem lennének arra kárhoztatva, hogy beérjék olcsó bérmunkával, hisz képesek lennének új termékekkel jelentkezni a piacon. Az előbbi álomból eddig alig valami vált valóra. A kaposvári Lakics Kft. kezdeményezése változást hozhat e téren. A több mint 300 embert foglalkoztató, főképp nagyméretű generátorházat gyártó kft. a közelmúltban megállapodást kötött a Pécsi Tudományegyetemmel (PTE) arról, hogy közösen fejlesztenek kisüzemi szélerőművet. A Lakics Kft. az öt és tíz kilowattos szélerőmű gyártására már készen áll saját fejlesztése révén, a 25 kilowattoson még dolgozik a cég, az 50 kilowattos szélerőmű fejlesztéséhez viszont a PTE műszaki karának segítségét kérte.

Lakics Péter, a kft. Közgazdász végzettségű vezetője úgy véli, lesz piaca ennek a terméknek, mert ezek az erőművek hét-nyolc év alatt megtérülnek, s utána úgyszólván ingyen dolgoznak gazdájuknak. Amúgy a kaposvári kft. azzal, hogy a pécsi egyetemmel szerződött, mintát akart adni a régióban. Lakics Péter szerint a régió több középvállalata már felnőtt arra a szintre, hogy az egyetem vállalja velük az együttműködést, s a cégeknek is ideje, hogy eszükbe jusson: az egyetemeken ott az óriási tudáskapacitás, képtelenség, hogy azt nem használjuk. Az 50 kilowattos erőmű kifejlesztésére másfél évet ad a kft. irányítója. Ha versenyképes termék lesz, akkor talán nemcsak a szélkerékre mondhatjuk, hogy: mégis mozog.

Irigyelt Bóly

Hogy mire képes a helyi összefogás, azt megtapasztalhatjuk a négyezer lelkes dél-baranyai Bólyban. A környéken 20 százalékos a munkanélküliség, itt viszont a helybéliek csupán három-négy százaléka álláskereső vagy közmunkás. Burkolt utak futnak még a szőlőkbe is, teljes a csatornázottság, a net csúcskorszerű, városon belül ingyen lehet telefonálni, az önkormányzat mind a 22 intézménye remek állapotú, többségüket termálvízzel fűtik. Az ipari parkban 25 cég 800 embernek ad munkát, s még két mezőgazdasági nagyüzem, egy cserépgyár és 470 kisvállalkozás működik. Mindez részben a település iparos múltjával magyarázható, részben azzal, hogy a várost pártoktól független műszaki emberek irányítják.

Kukásautóra ajánlással

A pécsi múzeumok 2010-ben általános iskolát végzett teremőröket kerestek. A nyolc minimálbéres állásra 480-an jelentkeztek, köztük idegen nyelveket beszélő diplomások. Ahhoz, hogy Pécsen valaki kukásautóra kerüljön vagy sírásó legyen, ajánlás kell. Ezekre a nyolc osztályhoz kötött állásokra két-három évet kell várni. Nem volt viszont sorállás, amikor a pécsi Elcoteq létrehozott egy félszáz mérnökből álló fejlesztő csapatot. A térség egészéből toborzott a cég, így is egy év kellett a csapat felállásához.

Ős-Dráva

Másfél éve startolt és 2020-ig tart az Ős-Dráva-program, amely 25 milliárd forintot fordít a térség legnyomorúságosabb sorsú tájegységére, az Ormánságra. A 36 baranyai és hét somogyi falu 15 ezer lakóját érintő program célja, hogy a folyó völgyében megteremtsék a helyesebb vízgazdálkodás és a turizmus feltételeit. A falvakban 15-20 éven át 50–90 százalékos volt a munkanélküliség, a program révén az állástalanok most közmunkához jutnak. Abban azonban senki nem hisz, hogy ez a program 2020-ra tömegesen teremtene igazi munkahelyeket: a Dráva völgye természetvédelmi terület, így mezőgazdasági művelése és turisztikai terhelése erősen korlátozott.

 

nol.hu

© Minden jog fenntartva! 2011-2020 CIVILHETES